Egy évvel ezelőtt álmodtam meg a barátnőmmel ezt a felületet. Nem másért, csakis azért, mert amit ide készülünk írni, azt sehova máshova. Nem rejtőzködés ez, de valószínűleg máshol (mind)ez nem férne el. Nem mellesleg, akik máshol összeakadnak velem, azok itt talán nem érnek utol. (Őszintén remélem.) Ez a cél. Egy olyan felület, ami bár publikus, mert akarjuk, hogy az legyen, mégse nyitott kapu. Zárt kapu. Ha itt vagy, bejöhetsz, mert beengedünk, de soha ne törd ránk az ajtót, ne ronts be... és főképp, ha már bejöttél: ne hányj a nappali közepére. (Tudom én, miért írom. Nem kell érteni. Ez csak amolyan házirend.)
Egyetértened végképp nem kell. Trollkodhatsz, csóválhatod a fejedet vagy bólogathatsz. Ezek pusztán gondolatok. A mieink. A mi világunk. Aminek valamilyen formában elképzelhető, hogy te is része vagy.
Érzékeny témák. Érzékeny dolgok lesznek ezek. És a végtelenségig őszinték. Én másképp nem tudom csinálni. Semmit. Sem vizsgázni nem tudok, próbáltam, végül én röhögtem a saját puskáimon a legnagyobbat. Orvoshoz sem megyek (ön)ámítással. Vezetni sem tudok szabályszegéssel. Kétségbe ejt minden vétség. Szerelemben is képtelen vagyok csalni. Képtelen vagyok hazugságban élni. Igen, olyasmi ez, mint megmaradni a konformitás mezején. Mégis, ebben a formában ez valahogy nem fedi a valóságot.
Éltem az átlagemberek életét. Ebben a mondatomban aztán semmi lenéző nincs. Ezt akartam. Erre vágyik mindenki. Kapaszkodtam én eleinte mindenbe, ami mellette tarthat, csak hogy biztosítsam magam. (Különben léptem volna egy olyan nagyot, amin mindenki meghökkent volna: megszöktem volna a konformitásból, és azt tettem volna, amit tennem kellett volna. És ez egy igen szavazat lett volna a szerelem és egyben a totális kilátástalanság és jövőképnélküliség mellett, de végtére is basszameg, kiállás lett volna magam mellett, akit még 24 évesen is féltem mással szembeszállva vállalni, egy anorexiás múlttal a hátam mögött. Megfelelni. Ezt akartam. Jó lenni.) Markoltam a lila ködöt. Vágytam az életemre. Megszokottságra. (Menjünk moziba. Ebédeljünk délután négykor. Lézengjünk egy bevásárlóközpontban egész nap céltalanul. Keféljünk hetente kétszer. De fejezd már be, mert két perc múlva kezdődik a Vészhelyzet, utána pedig hagyj békén.) Biztonság. (Ne csinálj hülyeséget, te liba! Mindenki szerint ez a helyes.) Összenézésre. (Nem téged akarlak nézni, mit bámulsz? Híztam, mi? Azt lesed... ) Arra, hogy egy szóból tudjunk kerek mondatokat szőni, és ismerjük egymás minden gondolatát. (Jó lesz a fehér konyhaszekrény? Jó. De kurvára egy hullámhosszon vagyunk.) Arra, hogy kézenfogva menjünk végig azon az úton, amelyre ráléptünk. Szupermarketbe jártunk. Gyerek(ek)et csináltunk. Gyerek(ek)et szültem. Gyerek(ek)et neveltem / néha még az is előfordult, hogy többesszámban. Boldogcsaládban éltem. Egy fiú, egy lány. Sokan tudjátok, a falra lehet ettől mászni. Perszehogy ezt terveztem. Mint a bélyeggyűjteményemet is, nem? A helyeket, ahol éltünk. (Egyszobás albérlet. A gyerek nem alszik. Voltam suttogó és szuperdada és kicsiangyal, rohadtul nem jött be egyik sem.) Vagy mint a peteérést... (Az bejött. Néha borral.) Hagyjuk már!
Minden szuper volt. Éltünk itt is, ott is. Kis lakás. Kis albérlet. Nagyobb lakás. Szökőkúttal. Vazzeg. Lifttel. Triciklivel. Babahordozó kendővel. Teremgarázzsal. Éltünk kruppal. Életben maradtunk betegmagzattal. Túléltünk műtéteket. Keservesen. Kert kell. Lett az is. Kisvárosban. Szomszédokkal. Saját virágokkal. Képekkel a falon. Minden keretnek tervezett helye volt. (Költözéskor először a képek helye került megtervezésre, a képekre vigyáztam a legjobban, és őket kellett elsőként kicsomagolni. Miért? Mert az életem rezdüléseit őrzi mind. A sikolyaimat. A mosolyaimat. A könnyeimet. Engem.) A legutolsó fiókot is én választottam ki. (Összenéztünk. Jó lesz. Hullámhossz.) Terveztük a jövőnket, alakítottuk a körülményeinket. Ha köhögtünk, elmentünk a hegyekbe. Boldognak néztünk ki. Tervszerűen éltünk. Kívülről nézve mintaszerűen. Örülhettem, mert jó voltam. Jó nő. Jó feleség. Jó anya. Senki nem mondta ám, de próbáltam önigazolásokat szerezni. Mindenhonnan. Néha kétségbeesve kiabáltam. (Akkor együtt nevettünk. Aki mégis meghallotta, próbált felrázni: nyisd már ki a szemed!) Olykor fél lábbal a szakadék szélén ugyan, de mégiscsak táncoltam. Mert boldog kirakatban éltem. (De jól nézel ki! Hamar ledobáltad a kilókat magadról szülés után...) Kétségek között voltam, mint életem során majdnem mindig. Instabilnak éreztem magam. És senki nem tartott a két lábamon. Lépnem kellett, de nem tudtam. Egy csónakban ültünk mind a négyen. Hogy a viharba rántsam a két kis törpét a mély vízbe magammal, amikor nemhogy úszni nem tudnak, mentőmellény sincs rajtuk...
Eveztem. Egyedül, a rohadtéletbe. Mert Embernek dolgoznia kellett. Dolgozott a gyerek műtétjének másnapján. Mire nem jók a nagyszülők? Bólogattam. Neki mindig. Akkor is, amikor hetek óta fulladt a fia, akkor is. Néha még el is repült, jó messzire, jó sokáig... Én fotoszintetizáltam, fénnyel táplálkoztam - de milyen remek ugye, mert visszanyertem a formámat. Kiabáltam. Zokogtam a konyhakövön. Fásulttá váltam. Hírt kaptam, hogy meghalt az egyetlen. Aki miatt elhittem és hittem. Aki tulajdonképpen megmutatta. Azt, ami én. Tükröt tartott elém, azt mondta: 'ez vagy te. Szeretned kell, én is szeretem. A legjobbat érdemled. Repülnöd kell. Engednie kellene mindenkinek, mert vannak szárnyaid...' Meghalt a szerelmem. Morbid ilyet mondanom, házasságban élve? Felelősséget és gyereket a hátamon cipelve? Ma már meg merem tenni, hogy ilyen kijelentéseket teszek, mégha csak a falakról verődik vissza a hangom, akkor is. Tudtam, hogy össze kell szednem magamat.
Menteni a menthetőt. Addig is megtettem mindent, amit tudtam. Ha kellett, csukott szemmel és a számat összeszorítva tártam ki a karjaimat a családom, lábaimat szét Ember előtt. Megalázó volt. Nem a fájdalom fájt a legjobban, hanem az, amikor már minden mozdulatot és szót tudatos bántás szült. Amikor már haszontalan vagy, érdemtelen az érintésre, mert 'a te hibád'. Mert 'semmire sem vagy jó'. Eközben persze továbbra sem szűnnek a pótcselekvések, amelyek kezdettől jelen vannak, de mindannyiszor fejet hajtottál előtte, alvást színlelve rejtetted a könnyeidet, és a falat kapartad, míg a másik istentudjamiafasztcsinált hajnali kettőkor a számítógép előtt. Tudod. Másnap minden előzmény kitörölve. Teszek rá, mert már a hányinger kerülget. Olyannyira, hogy jobbnak is látod, nem ér hozzád senki. Abban bízol, soha többet. Lehúzod a rolót. Teszed a dolgod.
Aztán lépsz. Kicsiket. Nem az önmegvalósítás kizárólag neked szóló útjára, de kéred vissza. Magadat. Önmagadat. Aki az úton valahogy a homályba veszett, az arca megfakult, akinek már nem mosolyog a szeme, amikor a szája mégis próbálkozik. Vissza akarod kapni. Nem szerezni. Kapni. Elérnek emberek. Jó emberek. Mert mindig elértek. A kukáshoz is volt mindig két jó szavad, látszólag könnyen oldódsz társaságban, mégis kevesen látják: igenis zárt ajtók mögött élsz. Tágra zárt szemekkel. Kisemmizve. Megalázva. Szomorúan. Megkötve. Figyelve. Állandó bejelentkezésre és jelentésre ítélve. Számon kérve. Te. Akinek szárnyai vannak. Szóval ott tartottam, hogy elérnek. Érintenek. Óvatosan, nagyon vigyázva rád. Rád néznek, és téged látnak. Te pedig meglátsz mindent, amit korábban nem. Két évvel ezelőtt vesztettem. Igazán önző módon magamat sirattam. Mert elvesztettem a lehetőséget. A lehetőségét annak, hogy egyszermajdmajdegyszer tisztázhatsz mindent. Egyszer majd, mint a filmekben, egymás kezét fogva nézitek a sötét eget, a reggelt várva arról beszélgettek, mi volt az akkor. És miért. Mivégre. Hova jutottatok. Nem lesz már ilyen. De tudom, hogy ő megmutatta. Valamit megmutatott nekem. Egy ösvényt. Nem a biztos utat, amin járnom kellene. Ágakkal, bozóttal benőtt ösvényt, tele röggel a lábaim alatt. Az az én igazi utam. Jött is utólag, álmomban. Azt mondta, figyeljek. Érkezni fog. Csak vegyem észre.
Tudom. Sok minden kellett hozzá, hogy belássam. Betegmagzat. Beteggyerek. Önmagam tehetetlenségének elviselése. Saját megsemmisíthetőségem beismerése. Önmagam szembeköpésének képessége. Hazugságok, lelkifurdalások. Számtalan könyörgés és ima után két lábra állás. És a lényeg, hogy minden terhen és sebezhetőségen túl észrevegyem a valódiságomat és létezésem értelmét. Azt, aki vagyok. Nem más mellett lehetek. Aki vagyok. Mert annak kell lennem. Észrevenni, hogy szeretve vagyok. Nem félni szeretni. Nem félni engedni. Nem félni vállalni a teljes mezítelenséget. Majdnem húsz év telt el az anorexiám óta, de talán először sikerül igazán úgy állnom és szemlélnem magamat, hogy eközben nem akarom szorosan magam köré tekerni kisírt szemekkel a törölközőt. Kimegyek az esőbe táncolni, és már nem félek. Mert a víz lemos, a napsugarak pedig simogatnak.
Már nem vagyok az a 24 éves lány, aki mindenáron önigazolásokat keres, és annyira tart mások ítéleteitől vagy csak véleményétől, hogy marad átlagos. A minap egy egészen idegen férfi mondta azt nekem öt perc beszélgetés után: '...maga nem átlagos. Nem akarok ezzel senkit bántani, de megvan önben az a képesség, hogy kívülről tudja szemlélni akár a saját házasságát is. Ezért vállalja a kilépéssel járó összes kockázatot. Bírálni senkit nem akarok, de egyértelmű, hogy a másik fél ezt nem látja, soha nem is látta önben. Ezért volt magának akkora szenvedés és gyötrődés így élni valaki mellett:' (Hatgyermekes, kétszer elvált apa volt az illető. Negyedóra volt mindkettőnk életéből, de soha nem felejtem el. Az arcát lehetséges, hogy igen, de a szavait: egy életre megjegyeztem.)
A nevetséges az az egészben, hogy ez a bejegyzés nem amiatt született meg, hogy a fenti mondatok 'kiszakadjanak' belőlem. Ezek csak gondolatok. Amelyeket be kellett látnom. 34 éves nő vagyok. Két gyermekem van. Válok. Válok attól az embertől, akit az esküvő előtt két héttel elhagytam. Mert megfulladtam az elvárások tengerében. Végül a mezítlábas, kéttanús házasságkötésből mégiscsak meglett a 70fős lakodalom. Ez most már persze, nem számít. Megvoltak a keretek. Megvolt a folyamatos mellőzöttség és megalázottság érzése. Pszichés hadviselés volt minden eltelt év. Passzív-agresszív érzelmi zsarolás. Neki ez kényelmes életet biztosított, nekem kereteket. Kirakatot. Azt hittem, ez elégséges, mert valljuk be: álszent világban élünk, sokaknak elég ez. Hozzámentem, és igen, az én döntésem volt. Az én sikertelenségem, az én rossz döntésem. Nem kudarcom. Két csodás gyermekünk született. Többet mutatnak és tanítanak ők nekem, mint bármelyik iskolában magamba szívhatnék. Megtanítottak a végtelen önzetlenségre, ami nem áldozat. Ami nem kényszeres, és mégcsak mártírnak sem kell beállítanom magam. Mert csak úgy jön, tudjátok?
Akinek nincs gyereke, ne kérjen számon, mi lesz velük... Tudjuk jól, gyereknevelésről és egyáltalán, a gyerekek lelkivilágáról mindig a legtöbbet az tudja, aki soha nem éjszakázott a kórházban a sajátja mellett, soha nem mért 40-41 fokos lázat, és nem törölte a padlóról a hányását. Aki nem szédelgett egyik boltból a másikba karácsony előtt két nappal, hogy azt a lerohadt babát megszerezze, amit már sehol nem lehet kapni... Gyerekekről az tudja a legtöbbet, aki a gyereknevelést semmi egyébbel nem azonosítja, mint azzal, hogy pillangókat kergetünk a virágzó réteken. Nos, a gyereked az orrod előtt tossza be az ajtót, miután közölte, hogy utál. És szintén a gyereked az is, aki miatt elfelejtesz lábat borotválni 3 héten keresztül, és leszarod a gasztronómiát, mert a legnagyobb móka olykor a tejbegríz 3 héten át reggeldélbeneste. A gyerekemet pizsamában hajítom a kocsiba, és én magam is melltartó nélkül ugrok be, ha kórházba kell rohanni.
Amikor válok, akkor ők a legfontosabbak. Ne köpködjetek. Egyébként, épp az teszi, aki belefásult szintén valami béna kapcsolatba, vagy házasságba (akár másodikharmadikba), ugyanúgy szarul van, de könnyebb rajtam számonkérni a saját magának is feltett kérdéseket. Ami őt tartja vissza. Hát bocs, világ, leszarom. Én kiléptem. Nem akarom, hogy a gyerekeim úgy nőjenek fel, hogy az anyjuk a fürdőszobában kaparja a csempét, vagy öklendezik a budiban az elkeseredettségtől. Nem akarom, hogy a kölyökgólyáim újra lássanak a kórházi ágyon. Mert soha nem felejtem el az ábrázatot az arcukon: azt hitték, meghalok. A morbid az az egészben, hogy erre valós esélyem is megvolt. A gyermekeim mosolyognak, vihognak és felszabadulnak, ha az anyjuk szeretve van. A gyermekeim boldognak akarnak látni. És amikor annak látnak, az mindent megér nekem.
Ja, voltak jobbak is. Akik megkérdezték, miért nem mentem meg a házasságomat? (Ennek egyik legfaszább változata az volt, amikor valaki nevetgélve megjegyezte, 'ugyan... béküljetek már ki! - mintha csak azon vesztünk volna össze, milyen színű kocsit vegyünk.) Metszőolló a kezemben volt, hozzá kellett volna vágnom, de csak utólag jutott eszembe. Hogy jön ahhoz bárki, hogy csak azért bíráljon, mert 10 méterre van tőlem a bejárati ajtaja? Zárt ajtók mögött él ő is, én is. Nem tudja. Senki nem tudja, mi zajlik mögötte. Csak az a két ember. A másik két emberpalánta pedig elszenvedi. Miért nem teszek meg mindent? Mert én tettem eddig is mindent. És én voltam bántva. A másik rákontráz, hogy mekkora igazságtalanság ez Emberrel szemben... Most tolhatja a lóvét erőn felül, miközben lébecolok a közös kéróban a két közös purdéval. Mivan??? Nekem is lóvé. Rengeteg. Erőn felül. Persze, ettől a szépen eltervezett, és magunk köré épített kis otthontól meg kell szabadulnom, és aki egy kicsit is azt hiszi, nem ezt akarom én magam is, az semmit nem tud rólam. Ja, és soha nem akartam, hogy az ilyenek bármit is tudjanak rólam...
Szóval hellooooo. Sajnálni lehet az embereket. Szegény pasikat. Nem volt ott. Nem volt a gyereke mellett. Kis túlzással azt sem tudja, hol a rendelő. Műtik a gyereket? 'Ráérsz. Ennyi a dolgod.' Ennyi volt a válasz mindannyiszor. Dolgom volt összesen három hónapot eltölteni a gyerekekkel a kórház falai között. Egyedül hordani vizsgálatokra. Egyedül rágni a körmömet. Nem sorolom. Nem sérelmek. Fájdalmak.
Nem sopánkodom, nem fröcsögök. Nem kell sajnálni sem. Mert egyébként is... hetekig sajnált mindenki. Szerintetek hány csörög rám rendszeresen? Kettő.
Ó, a kedvencemet ki ne hagyjam! A jóakarókat, akik óva intenek a pasizástól, nehogy felhergeljem a papíron-még-férjemet. Míg ő kocsmázik heti kétszer (most ez a heti kettő), lakik egy olyan utcában, aminek a nevét sem tudom... nos, én hadd ne érezzek már lelkifurdalást azért, mert jön valaki, akivel megállok két szóra. Mert támogat. Mert barát. Mert sírhatok. Mert nem tanácsolgat. Hanem megkérdezi, 'e, hogy vagy?' Végre végre végre. Megint az a 18 éves lány lehetek, aki este tízkor a kánikulában átmelegedett betonon ücsörög esténként, és a csillagokat lesve képes mosolyogni. Bármin.
Végre látom a gyerekeimen, hogy békére leltek, mert az anyjuk őszintén tud boldog lenni. Nem kell már valódi érzéseket takargatni. Vagy szégyellni. Hát nem most kezdem el szégyellni magam. Most, őszinteségemben...
Bár, mit várok el egy olyan társadalomtól, ahol a bírónőt is jobban érdekli a tárgyaláson az, hogy hányszor dugtunk (amikor elhangzik kétszer az, hogy másfél éve nem!), mint az, hogy a gyerekeink életben vannak-e még? (sic!)
